2016.07.
04 hétfő
Tasnád-Zilah
A
reggeli ébredés hajszálnyival visszafogottabb, mint eddig, talán
nem is vagyunk annyira zajosak. A kiadós reggeli után a szokott
szertartás szerint indulunk útnak, búcsúzunk házigazdáinktól.
A
szeretetszolgálat kapujánál már gyülekeznek az itteni szegények,
a perifériára szorultak. Csak cigányt látok. Mikor közeledünk
feléjük, a kisgyerekek ijedten elfutnak. Ha nem lehetne látni új
autókat, 1960-1970-es évekre gondolna az ember.
Mai
utunkra úgy lettünk felkészítve, lassan közelednek a nagyobb
emelkedők és Románia olyan részét érintjük, ahol erős a
magyarellenesség. Az emelkedőket is és a magyarellenességet is
elfogadjuk. Az emelkedőket leküzdjük, a másikat lesza...juk. A
magyar zászlókat azért levesszük a bringákról, nem kell a tűzre
olaj.
Folyamatosan
haladunk, várjuk az emelkedőket és sóvárogva tekintünk előre,
a Kárpátokra!
Szép
hazánk! De nagyon széttéptek a hatalmak! Egy ország, mely saját
magával határos!
A
mellékutakon nincs bajunk a közlekedéssel és a főutak sem
okoznak gondot. Ez utóbbit több tényezőnek is köszönhetjük:
sokan vagyunk és mögöttünk a záróautó. A Land Rover a bazi
nagy utánfutóval egy kamionnak is akadály. Seti, a Defender
vezetője sem megy a szomszédba pofátlanságért, zokszó nélkül
beáll az út közepére, ha védeni kell a csapatot. Utólag is
köszönet érte. Egy két-kamionos ezt úgy bosszulja meg, hogy
szembe forgalom ide, vagy oda, ő előz és az árokba túrja a
szemből jövőket. (Ezt szó szerint értsd!)
Megyünk
át szegény és gazdag településeken is. Hogy melyik miért gazdag
és szegény, ezt nem lehet megmondani.
A
határt már 100 kilométerre magunk mögött tudhatjuk.
A
napi rutin annyiban változik, nincsenek napközben kötelező
megállásaink. Nincs frissítés, nincs ingyen kaja. Egyáltalán
nem okoz gondot, de annyira megszokja az ember a jót és olyan
gyorsan, hogy hiányzik.
Ezek
hiányában most egy-egy településen megállunk, bevásárolunk,
majd egy arra alkalmas helyen falatozunk.
Eddig
még mindenhol értenek magyarul és beszélnek is. Nincs itt gond!
Pihenés,
pipilés valahol
Zilahba
az E81-es úton érkezünk meg. Nagyváros, a forgalom is nagy. Olyan
girbe-görbe útvonalon érjük el éjszakai szállásunkat, mint az
ökörhú..zás. De megérkezünk. A megérkezés két
legemlékezetesebb pillanata, mikor István, a pádre, eltépi
izomból a bringaláncot és az, amikor az utca elfogy. Egykor még
volt, aztán jött egy nagyobb eső és elmosta. Úgy elmosta, hogy
csak na! Még jó, hogy egy erősebb kerítés megfogta az áradatot.
(Magyar ember építette!) Ezt a nüansznyi akadályt is leküzdjük
és megérkezünk Zilah stadionjához és a stadion melletti retro
szállásunkhoz. (20 évvel ezelőtt is már retro lehetett.)
Bocsánat az ilyen jelzőkért, de jól esik leírni, kimondani. Azt
is hozzáteszem, végig nagy betűkkel: NAGYON SOKSZOR ÖRÜLNE A
VÁNDOR ILYEN SZÁLLÁSNAK!
A
szállások elfoglalása után szinte mindenkinek a legfontosabb
teendője a WIFI beállítása és a hálóra történő fellépés.
Ma
is csak órákkal később érnek be a futók. Az ő napjuk megint
nehezebb volt és a közlekedésből is a rosszabbat kapják. Sokszor
csak 1-2 arasznyival húznak el mellettük az autók. Egy biztos, a
következő Mária Maratont a futók számára más útvonalon kell
vinni és külön a bringásoktól!
A
szállodában étterem, bár, presszó már nem működik. A
vacsoránkat és a reggelinket is úgy hozatják.
A
berendezésre nincs panasz. Van tévé és van hűtő is. Ez utóbbi
a fontosabb. A pádréval és Mókicával kerülök egy szobába.
Mókica hozott bort otthonról, az kerül behűtésre és
minőségellenőrzésre. Amúgy Mókicának pár napja volt a
diplomaosztója, három napig hiányzott is a csapatból emiatt.
A
szálló kívülről rosszabbat mutat, mint belülről.
Kívülről
rosszabb, mint belülről
A
stadion is hasonló kiállású, mint a szállónk. Ráférne a
javítás.
A
villanyoszlopok töméntelen vezetékben fuldokolnak.
Ez
az egész érdekes, de mégsem az. Már hallotta az ember, de mégis
más saját szemmel látni.
Fuldokló villanyoszlop
Táv: 75 kilométer
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése